Első lehellet

Egy hordágyon feküdtem. Szörnyen fájt a fejem, és csapnivalóan éreztem magam. Körülöttem mindenki könnyeit hullajtotta, az emberek arca komor és sötét volt, barátnőm kegyetlenül zokogott. Gyönyörű arcát ráncok kerítették körbe, ahogyan lelke próbálta visszafojtani fájdalmát. Azt hitték meghaltam, pedig éltem, nagyon is éltem! Hiába kiabáltam, egy hang sem jött ki a torkomon. Keservesen süvített fülem mellett az esti lágy szél, ahogyan harsányan ordítottam az ég felé: "Ne csonkítsátok lelkemet, a világ egyszer úgyis eltemet, de én még létezem, a tüdőm levegővel van tele". Habár nem pislogtam, nem mozdultam, a készülékek mutatták hollétemet; s az még ezen világon volt. 

Belélegzés

Alison DiLaurentis és az ő játékbabái rettegésben tartották a középiskola összes diákját. Alison halála után pedig megkezdődött a négy élve maradt lány lelki mészárlása, egy ismeretlen személy által, ki én volnék. Álnevet viselek, mely csak egy betű, ami válaszra vár. - A. -A, mint Alison? -A, mint Anonymus? Először üzenetekben, majd tettekben próbáltam megkeseríteni a lányok életét, végül az utolsó hajsza is kezdetét vette; a halott lány már nem halott többé. És így, hogy most már tudom ezt, több emberre lesz szükségem a tervem megvalósításához. Először egyedül is ment, de ahogy húzom az időt, egyre nehezebb lesz minden. Ariat könnyű tőrbe csalni, Hanna mindent megtenne, hogy  megtaláljon, és szembe szegüljön velem, ami lehetetlen. Emily inkább csak hagyná, hogy gyötörjem élete végéig, de Spencer mindent kiderít, mindenre rájön, minden összefüggést megtalál, minden apró porszemet átvizsgál - és ez borzasztóan zavar engem, egyszerűen nem tudom kiiktatni a lányt.
      És hogy én ki vagyok? A fény az éjszakában, a zaj az erdőben. Ködös fuvallat a nyári reggeleken. Tisztaság, mámor, egy cseppnyi balgaság. Ez vagyok. Halott embernek a kávé, élőnek a cigaretta, úgyis egymás sorsát kívánjuk. Ez vagyok. Sötétség a lámpafénynél, eltiport hangya a kertben, ezernyi dongó méh szapora éneklése. Mely természeti jelenség egy embernek nem számít, másnak a világot jelentheti. Ez vagyok. A sarki fény, egy elfeledett kép, régi emlék, amely már csak szíved mélyén dobog. Elhagyatott kastély, tündöklő faviskó. Száz katona seregbe állítását dalolássza egy dob. Tea és tej, méz és cukor, elhajított kő az aszfalton. Esőcsepp az arcodon, fátyol a képzeleteid előtt, mi megakadályoz abban, hogy el hidd. Itt nincs számodra keresnivaló, otthon várnak, hol melegebb a levegő, minden békés, mégis tombol legbelül a háború. Nem hazudhatok Istennek, több vagyok az elégnél. Köszönöm az életem, az álmaim, minden elvesztett és értékes perceim, mert mind én vagyok. Nem ítélhet el egy ismeretlen ember, egy arc, amelyről csak egyszer hallhatsz; akkor sem jót. Mutasd a dolgokat, melyeket te tartasz kezedben, egy egész világ várja, szeme senkinek nem rebben.